Fél év

Előre szólok, hogy nyáladzás következik. Vagy valami hasonló. Szóval, aki nem igazán akar "szerelmes történetet" olvasni, azt most használja a böngésző jobb felső sarkában lévő x-et.

Ma van fél éve, hogy járok a barátommal. Jó, tudom, hogy ez annyira nem nagy dolog, mert nagyon sokan vannak akik megérik a félévet, de akkor is jó ezzel eldicsekedni. Mert számomra fontos.

Egyébként, ez a dátum az első találkozásunkat is jelzi. Az egyik előző bejegyzésben említettem, hogy sajnos nem itt lakik a közelemben, így elég nehéz összehozni a találkozókat.

Szóval.. Igazából az első találkozó eleje viccesre sikeredett. Előző este már tiszta ideg voltam, hogy mikor lesz már másnap délelőtt fél 10? Még alvás előtt beszélgettünk és ökörködtünk a tesómmal. A holnapra terelődött a téma. Felhozta azt a lehetőséget, hogy mi lesz, ha jön a vonat, megáll és nem száll le senki. Persze rögtön lehülyéztem és szépen megkértem, hogy ne idegesítsen, mert már így is alig tudok egy helyben megmaradni.

Este fogjuk rá, hogy tudtam aludni. Reggel pedig már az indulás pillanatát vártam. Na, végre kilenc óra, már majdnem elkészültem. Azt tudni kell, hogy kb. 15 percre van tőlük az állomás. Gyorsan akár 10.  Persze magamhoz híven egy kicsit késve indultam. De pont akkor értem ki az állomásra amikor jött a vonat. Csak éppen még a peronra nem tudtam kimenni.

Szóval, vonat el előttem, én gyorsan átsétáltam a kettes vágány elé. Megállt a vonat. Nem szállt le senki. A szívem kihagyott. Hol a francban van Gábor???

Elindult a vonat, még mindig semmi, arra gondoltam, hogy nem jött. Nem tudtam hova tenni a dolgokat. Ha nem jött volna, vagy lekéste volna a vonatot szól. Egymást kergették a gondolatok a fejemben a rosszabbnál-rosszabb variációkról mindez pár másodperc leforgása alatt. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Aztán a vonat végleg elment és hatalmas kő esett le a szívemről, ott volt mögötte. Mikor beért az állomásra, még a másik oldalon látott, és ott szállt le.

Így az első mondatom, amit ténylegesen élőben mondtam, nem telefonon és nem neten keresztül, az az volt, hogy: "De béna vagy!" :D Tudom, tudom, kedves vagyok :D

Aztán persze magyarázkodott, hogy miért ott szállt le, de amint odalépett hozzám... Majdnem habozás nélkül (mert ugye most találkoztunk először, csak új volt és nem akartam letámadni) Úgy az első fél perc után a karjaiba -na jó, nem vetettem magam, de valami hasonló dolog volt :D És ott álltunk összeölelkezve kb. 20 percet. Közben elment egy újabb vonat. És gondolom, hogy senki nem nézett minket hülyének, hogy ott állunk február végén kint a hidegben. (Azért annyira nem volt vészes, nem valami forgalmas a mezőberényi állomás :D) Aztán... Persze, a sok romantikus történet szerint most kell majd jönnie a csóknak. Ezen a hagyományon nem változtattunk. Egy kissé jobban félénk voltam, mint szoktam, vagy kellett volna, így csak azt vettem észre a "Nos?" kérdések után, ami mindkettőnk szájából elhangzott, hogy az arca közeledik felém. És jött a csók eszményi pillanata. Szerintem nem kell mondanom, hogy mennyire jó volt és élveztem :)

Így, megint legalább 15 percig el voltunk foglalva egymással. A peronon. 

Aztán pedig hazasétáltunk.. Találkozott a szüleimmel, a tesómmal. És együtt töltöttük az egész napot. És nagyon jó volt. És azóta csak még jobb.

Szeretem, és azt tervezem, hogy mindig is szeretni fogom. Bár ez így nem teljesen igaz. Szeretem és mindig is szeretni fogom. 

Vele szeretnék lenni, a lehető legtöbb időt Vele tölteni. Közös élet, és az együtt megöregedés. És nem hiszem, hogy túl elfogult lennék. 

Szóval, boldog fél évet szerelmem, és ahogy Te írtad, még legalább 150 ilyet! :)

Persze, amikor sétáltam ki az állomásra, zenét is hallgattam. Ez volt a lista: 

(van pár olyan szám, ami nem a szövege miatt került bele)

Kasabian: Processed beats

Magashegyi underground: Metróhuzat

Kasabian: I.D

Muse: Bliss

Vad Fruttik: Forró nyár

Muse: Darkshines

Vad Fruttik: Rió

Muse: Undisclosed desires

A zenébe kérek mindenkit, hogy ne kössetek bele! :D

"Hideaway"

Igazából fogalmam sincs, hogy miért írok hajnali négykor blogbejegyzést. Nem mintha nem akarnék már aludni, már eleve világosodik...
Mostanság az engem körülvevő emberek kedve elég változó. Van, ahol letargikus és boldog időszakok váltakoznak, van aki csak úgy egyszerűen boldog, van aki közömbös. Magamról nem tudom mindezt eldönteni. Van amikor ez, van amikor az. Megfontolt majd szeleburdi. Magabiztos később kétségek között vergődő. Ez olyan 'idillikus" tinédzser állapot.
Nyári szünet van. És mit csinálok? Egész nap a gép előtt ülök és bámulom a monitort, semmi értelmes dolgot nem teszek, kivéve talán akkor, ha beszélgetek a barátaimmal. De se nyári munka, se egy könyv vagy valami... Pedig régen erről szólt a szünet. Most meg hova jutottunk?
Bár, attól nem tartok, hogy talán "elferdülnék". Persze, nem magam miatt, hanem a nagyszerű barátaim és a bámulatos barátom mellett. Mindig tudják, hogy mikor és mit kell mondaniuk, tenniük ahhoz, hogy felvidítsanak, vagy esetleg a helyes útra tereljenek. Szeretem őket. Sokat segítenek, legfőképpen túlélni a mindennapokat.
Persze, hogy itt a szünet, itt a kisebb-nagyobb kirándulások ideje is. Az egyik, már mondhatni rituálissá vált út a szomszéd városba vezet, a gyerekkorom színhelyére. Ugyanis itt lakik a nagymamám. (Többek között az anyám is, de ő... Hát, nem mondhatnám, hogy tartom vele a kapcsolatot.) Minden szünetben, mióta itt lakom meglátogatom, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Ő is örül, én is örülök. Persze, amennyire hasonlítunk személyiségünkben, annyira jól is tudunk veszekedni. A makacsság sosem vezet teljes békére. De persze attól imádom és imádok ott is lenni. Első ott töltött estémet mindig végigbeszélgetjük. Na jó, nem teljesen végig, de azért hajnali kettőig el szokott tartani. Aztán megint beszélgetünk, rokonokat látogatunk, visszacsöppenek  rendes életbe, ahol nagy hangsúly van a családon (ami, ha néha egy kicsit talán képmutató is, de azért a családom :D) az együtt eltöltött időn és azon, hogy ki hogyan viselkedik a másikkal. (Mondjuk azt az egyet nem értem, hogy amíg anyámmal éltem, ugyan abban a városban, mint ők, addig magasról sz*rtak a fejemre és most, hogy már nem lakok ott, és csak szünetekben látogatom meg a várost és mamát, hirtelen tök jó meg kedves lettem... Na mindegy, az Élet nagy dolgaiba én nem szólok bele.) Szeretek ott lenni mamánál, mert ilyenkor mindig annak a kislánynak érzem magam, aki voltam, mielőtt elköltöztem. Minden ismerős, az utcák, a házak, a növények, az illatok, az anyagok... Olyan lehetek, mint régen, úgy viselkedhetek, beszélhetek és senki nem szól rám végre, hogy mit és hogyan csinálok. Szeretek oda visszatérni. Mint egy búvóhely. Aminek a titkát csak én ismerem, ismerhetem, ahova más nem tartozhat úgy, ahogy én. A mesékkel, az emlékekkel és a személyekkel kötöttem kölcsönös megállapodást, hogy nem áruljuk el egymás titkait. És ez így jó. Visszatérek, ismét gyerek leszek, megfiatalodik minden, lélekben. Segít újra tiszta lappal kezdeni mindent.

És ami pont ideillik (szerintem):

Szeretem ezt a számot, nem ragozom, már hajnali fél öt van :D

Testvérek

Van egy sorozat, amit előszeretettel nézek. Nem akarom reklámozni, hogy melyik csatorna (jó, de mégis, régen a viasaton ment, most a universal channelen). A címe Testvérek. Egy családról szól (mily meglepő). Egy özvegy anya és annak 5, néhol pedig 6 gyereke. A nőt, megcsalta a férje, de csak a halála után derült ki, és mindenkinek el kell kezdeni most már ténylegesen egyedül élnie az életét. Persze, a testvérek próbálják egymást segíteni, bár néha ez a segítség valahogy jobban rombol, mintha hagyták volna az egészet. (bővebben - bár azért nem túlságosan az: http://hu.wikipedia.org/wiki/Testv%C3%A9rek_(telev%C3%ADzi%C3%B3s_sorozat) )
Szeretem, azért, mert így egy kis betekintést nyerek egy "igazi" család életébe. Jó, akkor most jönne az a rész, amikor siránkozok amiatt, hogy nekem ez nem adatott meg, és hogy mennyire szörnyű ez így, hogy az anyám úgy tűnik nem törődik velem, a testvéreimet alig látom párszor egy évben, és hogy van egy nevelőanyám.
De, egy ideje már nem is nagyon izgat. Az a helyzet, hogy majdnem 4 év alatt beletörődtem. Legalábbis ezt érzem. Csak aztán mindig vannak olyan pillanatok, megjegyzések, vagy csak egy cetlire írt mondat, ami újra eszembe juttatja, hogy mit veszítettem el.
Így volt ez tegnap este is. Éppen lefeküdtem, és elkezdtem a szokásos esti zenehallgatást, amikor fel akartam írni egy jegyzetet a mai napra a telefon naptárába. És akkor láttam meg. Ma van az idősebbik öcsém szülinapja. Nem nagy dolog, de én még is úgy éreztem, hogy megállt a világ, és egy pillanatig megint 9 évesnek képzeltem magam. És rájöttem, hogy mennyire hiányzik. Nem csak ő, hanem a másik két testvérem is. Ilyenkor egy kicsit megreped a nemtörődömség fala, és legszívesebben sírnék. Tettem is.
Ezért utálom néha az időpontokat, évfordulókat. Mert ha valami "rossz" kapcsolódik hozzá, akkor újra meg újra átélem, igaz, csak a töredékét és azt is minden évben egyre halványabban, de mégis átérzem.
Már előre tartok a június 20-tól... Akkor lesz négy éve, hogy szinte mindent kezdhettem elölről, és elveszítettem az addigi életem.

Ismertető az elmúlt pár hónapról...

Huhh.. Hát ide is megérkeztem, néhány hónapos csúszás után. Ez van akkor, ha az ember 11-es, sok a tanulnivalója, jó néhányan lefoglalják és persze őrjítően lusta :)
Ez alatt a több mint fél év alatt, annyi minden történt... Még felsorolni is nehéz lenne, és nem is emlékszem már... Mondjuk, egyetlen egy hiteles forrás lehetne, de ugyan, kit érdekelne több oldalnyi maszlag? :)
A leglényegesebbek: nyári szünet első napja. A várva-várt időpontok egyike. Elég sz*r év volt, legalábbis a tanulás mennyiségét tekintve. Meg persze, ha folyton elvonják a figyelmedet. De, végül is, annyira nem panaszkodhatom, a 4,5-ös átlag nem annyira rossz. Az osztálytársakért pedig külön megéri :) Csak most furcsa... 10 hónapon keresztül, szinte minden hétköznap az órára keltem, bementem a suliba, végigültem a tanórákat, közben elvoltam és aztán hazajöttem, tanultam... És most nincs meg ez az állandóság a napjaimban. Na, nem mintha az iskola annyira hiányozna, (jó, talán egy kicsit :D) de a barátok annál inkább. Vagyis... Bármikor találkozhatom velük, de mégis úgy teljesebb volt.
A következő fontos dolog... Áh, már nem is tudom, mi lenne az. Persze, egyen kívül.
Naszóval... Nem kell éljenezni, mert ez egy teljesen természetes és mindennapos dolog. Van egy barátom. Barát alatt persze azt értem, hogy pasi. Remélem egyszer erre jár, és elolvassa a sok hülyeségem :) (ahogy már a twitteremnél megtette...) Hát, hmm.. Hogy is mondjam... Elég sokáig tartott meggyőzni, az igazamról (mert persze a nőknek mindig igazuk van) de sikerült. És azt hiszem, hogy most elmondhatom magamról, hogy én vagyok a világ egyik (hanem a legboldogabb) embere. Most nem akarom ecsetelni a kapcsolatot, gondolom senki sem kíváncsi a "nyálas részletekre" és még a végén mindenki azt hinné, hogy egy elvakult, rózsaszín ködben fürdő kis csitriről van szó.
Pedig nem. Azt hiszem, elég felnőtt módon látjuk és kezeljük a kapcsolatunkat. Idegőrlő dolog csak egy van, mégpedig több mint 200 kilométer... Jó, ilyenkor persze azzal jön mindenki, hogy nem vagyok normális, ilyen fiatalon egy távkapcsolatba belevágni, és ahogy azt nevelőanyám régebben már egy párszor a tudtomra adta, miért nem keresek valaki közelebbit... Erre az a mottóm, hogy inkább a "minőség", mint a "mennyiség". Vannak dolgok, amiket bizonyos emberek sosem értenek meg. Mint nevelőanyám engem, vagy én őt. Ezzel együtt kell élni.
Ennyit a nagy, fejtegetős és csodálatos blogbejegyzésről. Nem lett valami hű de szuper. De, ez csak egy összefoglaló volt, sok üres, fehér folttal :)