Csodálatos!

Ez csak egy nyúlfarknyi bejegyzés, este van és fáradt vagyok, szóval csak észrevettem, az előző bejegyzésben mennyiszer említem a csodálatost... Ahhoz képest, hogy nagy magyaros hírében állok :D Szóval, elnézést a csúnya szóismétlésekért, ígérem, lesz még!

Visszatértem!

Na, egy év és egy nap késéssel ismét írok.
Igazából volt idő, hogy teljesen meg is feledkeztem, hogy nekem van blogom. Tudom, csúnya dolog.

Hát, mivel kezdek öregedni, ezért csak a nyár elejétől kezdem el mesélni, amit érdekesnek tartok.

Évzáró után sem nyugodhattam meg, mert következő héten érettségiztem. Azt hittem, nem fogok izgulni majd kicsit sem, olyan lesz, mint egy szóbeli felelet. Igaz volt, míg oda nem kerültem az érettségi bizottság elé, tényleg nem izgultam. De amikor leültem, és megkérdezték hány éves vagyok, 18 helyett 17-et sikerült mondanom :D
De, végül is sikerült 5-ösre leérettségiznem. (semmi taps és gratuláció, kegyelemötös volt!)

Aztán majdnem egy teljes hónapot töltöttem nagymamámnál. Sajnos már ő sem a régi, hamar elfárad, betegeskedik, szomorkodik... Már nála sem a régi a nyár. És folyamatosan aggódom érte, ha nem lehetek vele, ugyan, hogy lehet, nem történt-e vele valami. Ha rá gondolok eszembe jut, mennyire mulandó is az élet. Nem akarom elveszíteni, de önző sem lehetek. Nem kívánom, hogy elmenjen, de a megérdemelt pihenése lassan közeledik.

Ezt az egy hónapot félbe szakította az, hogy keresztanyámnak segítettem költözni. Mert tudniillik, Pestre költözött. Bizony ám. Oda, ahova én is akarok majd (azért nem a 'mindig is' jelzőt használtam, mert eddig Debrecenben akartam élni, de egy férfi és a szerelem sok mindent meg tud változtatni..). Szóval Pest, igen. Hát, szokásához (vagy szokásunkhoz?) híven mindennel elcsúsztunk, mind a bepakolással és mind az indulással. Így Pestre már majdnem éjjel és egy vihar közepén érkeztünk meg és tévedtünk el :D De minden jó, ha a vége jó, elértük az albérletet, a szomszédok segítettek kipakolni. Eltöltöttem vele pár napot, és szerencsére szinte minden nap a barátom is velem volt. Hol ő volt ott, hol én mentem hozzájuk. És "felavattam" magam, mivel ilyen sokat jártam-keltem Pesten, és még voltak programok betervezve, megvettem életem első BKV-bérletét! Igazából sajnos nem én vettem meg, de a birtoklása volt a lényeg :D

Majd visszaindultunk Mezőberénybe. Két napig sem voltam itthon, és megint visszamentem, ezúttal már Gáborhoz, mert hatalmas szerencsémre, idén elmehettem egy Forma-1-es versenyhétvégére a Hungaroringre.
Nagyon nagy élmény volt és persze elképesztően hangos :D És legfőképp fárasztó, mert ugyan csütörtök délután kezdtük el látogatni a mogyoródi pályát, de pénteken és szombaton este koncertekre mentünk, éjfélre értünk haza, és szinte minden reggel 7 körül kellett kelnünk. Vasárnap, a futam és egy kiadós, szendvicsmentes vacsora után, milyen jót pihentünk! :D

Jaj, hát persze, koncertek! Pénteken, a Parkban, The Carbonfools. Fehér Balázs mint egy.. Nem is tudok mit kitalálni a színpadi mozgására és teljesítményére :D Elég idétlen, maradjunk ennyiben. A másik dolog meg, miért nem játszottak több pörgős számot? Vagy csak nekem fakult meg az emlékezetemben, hogy mi is volt? A lényeg, fiúk, ne lassú számokkal kezdjetek! De ettől még egy élmény volt! :)

Másnap este eljött, amire már fél éve várok, végre Neo koncertre mehettem! Megint a Parkba. Azért jól kitalálták, hogy két este egymás után olyan előadók koncertjeit teszik be, amiket imádok. Szóval Neo. Életem eddigi legjobb koncertje volt, hihetetlenül jól szólnak élőben, van valami még igézőbb a zenéjükben így. Nagyon jól éreztem magam, szerencsére Gábor is :D Csak azt sajnáltam, hogy a kedvenc számomat nem játszották :(

(Nem túl jó minőségűek a videók, a hangulat meg aztán pláne nem jön át, de több, mint a semmi.)

Persze ez utána pörgés után volt egy kis tunyulás. Egy hetet itthon töltöttem, de aztán visszamentem ismét Pilisvörösvárra. Esküvőre voltam hivatalos, és el kellett mennem a ruhapróbáimra :D Ami csak, ha jól számolom, összesen 3 volt, de a végeredménnyel igazán meg voltam elégedve :) Köszönet, Fanny!!

Mulatozás után jöjjön a pihenés. Másfél hét tömény és tiszta Balaton. Idén is szuper volt, főleg, hogy jobb időnk is volt, meg persze, hogy Balázs (a barátom anyukájának a keresztanyjának a fia :D) is ott volt, így még viccesebb és élvezetesebb volt. Esténként kockapóker, későn fekvés, sokáig alvás és lustálkodás, evés és fürdés :D Szerencsére idén is megadatott, hogy kimenjünk hajókázni egyet. Augusztus 20-án kétszer is kifutott a balatonkenesei Honvéd üdülő öbléből a Szindbád nevű hajó. Egyszer délután, egyszer pedig este a lampionos felvonulásra. Csodálatos volt a Balatonról végignézni a tűzijátékot.

Az utolsó Balatonon töltött este is csodálatos volt, a barátommal elmentünk sétálni. Jó, ez még önmagában nem tesz semmit, de este, sötétedés után mentünk, és egy szép kilátású partszakaszon leültünk, néztük a túlpartot, a holdat és a jövőnket tervezgettük.

Miután visszatértünk önkéntes "száműzetésünkből", még várt egy csodálatos 30Y koncert a Zöld Pardonban. Amit talán jobban élveztem volna, ha Gábor nem utálja őket :D

Sajnos vasárnap, a másfél éves évfordulónkon kellett hazajönnöm. A szívem szakadt meg, (még a kalauz is megjegyezte a vonaton, hogy mindig ennyire fájdalmas-e az elválás) de sajnos vége van a nyárnak. Egy hét múlva már az első napon is túlleszek.

De ezt a nyarat sosem felejtem el. Csodálatos volt, tele élménnyel, új dolgokkal, szórakozással, szeretettel.

És így utólag, most is boldog másfél évet! :)

Azt hiszem, ez a nyár száma. Vagyis számomra. Számunkra.

(Egy csomó dolgot kihagytam, de most miért untatnám azokkal a több tucat olvasómat? :D)

Fél év

Előre szólok, hogy nyáladzás következik. Vagy valami hasonló. Szóval, aki nem igazán akar "szerelmes történetet" olvasni, azt most használja a böngésző jobb felső sarkában lévő x-et.

Ma van fél éve, hogy járok a barátommal. Jó, tudom, hogy ez annyira nem nagy dolog, mert nagyon sokan vannak akik megérik a félévet, de akkor is jó ezzel eldicsekedni. Mert számomra fontos.

Egyébként, ez a dátum az első találkozásunkat is jelzi. Az egyik előző bejegyzésben említettem, hogy sajnos nem itt lakik a közelemben, így elég nehéz összehozni a találkozókat.

Szóval.. Igazából az első találkozó eleje viccesre sikeredett. Előző este már tiszta ideg voltam, hogy mikor lesz már másnap délelőtt fél 10? Még alvás előtt beszélgettünk és ökörködtünk a tesómmal. A holnapra terelődött a téma. Felhozta azt a lehetőséget, hogy mi lesz, ha jön a vonat, megáll és nem száll le senki. Persze rögtön lehülyéztem és szépen megkértem, hogy ne idegesítsen, mert már így is alig tudok egy helyben megmaradni.

Este fogjuk rá, hogy tudtam aludni. Reggel pedig már az indulás pillanatát vártam. Na, végre kilenc óra, már majdnem elkészültem. Azt tudni kell, hogy kb. 15 percre van tőlük az állomás. Gyorsan akár 10.  Persze magamhoz híven egy kicsit késve indultam. De pont akkor értem ki az állomásra amikor jött a vonat. Csak éppen még a peronra nem tudtam kimenni.

Szóval, vonat el előttem, én gyorsan átsétáltam a kettes vágány elé. Megállt a vonat. Nem szállt le senki. A szívem kihagyott. Hol a francban van Gábor???

Elindult a vonat, még mindig semmi, arra gondoltam, hogy nem jött. Nem tudtam hova tenni a dolgokat. Ha nem jött volna, vagy lekéste volna a vonatot szól. Egymást kergették a gondolatok a fejemben a rosszabbnál-rosszabb variációkról mindez pár másodperc leforgása alatt. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Aztán a vonat végleg elment és hatalmas kő esett le a szívemről, ott volt mögötte. Mikor beért az állomásra, még a másik oldalon látott, és ott szállt le.

Így az első mondatom, amit ténylegesen élőben mondtam, nem telefonon és nem neten keresztül, az az volt, hogy: "De béna vagy!" :D Tudom, tudom, kedves vagyok :D

Aztán persze magyarázkodott, hogy miért ott szállt le, de amint odalépett hozzám... Majdnem habozás nélkül (mert ugye most találkoztunk először, csak új volt és nem akartam letámadni) Úgy az első fél perc után a karjaiba -na jó, nem vetettem magam, de valami hasonló dolog volt :D És ott álltunk összeölelkezve kb. 20 percet. Közben elment egy újabb vonat. És gondolom, hogy senki nem nézett minket hülyének, hogy ott állunk február végén kint a hidegben. (Azért annyira nem volt vészes, nem valami forgalmas a mezőberényi állomás :D) Aztán... Persze, a sok romantikus történet szerint most kell majd jönnie a csóknak. Ezen a hagyományon nem változtattunk. Egy kissé jobban félénk voltam, mint szoktam, vagy kellett volna, így csak azt vettem észre a "Nos?" kérdések után, ami mindkettőnk szájából elhangzott, hogy az arca közeledik felém. És jött a csók eszményi pillanata. Szerintem nem kell mondanom, hogy mennyire jó volt és élveztem :)

Így, megint legalább 15 percig el voltunk foglalva egymással. A peronon. 

Aztán pedig hazasétáltunk.. Találkozott a szüleimmel, a tesómmal. És együtt töltöttük az egész napot. És nagyon jó volt. És azóta csak még jobb.

Szeretem, és azt tervezem, hogy mindig is szeretni fogom. Bár ez így nem teljesen igaz. Szeretem és mindig is szeretni fogom. 

Vele szeretnék lenni, a lehető legtöbb időt Vele tölteni. Közös élet, és az együtt megöregedés. És nem hiszem, hogy túl elfogult lennék. 

Szóval, boldog fél évet szerelmem, és ahogy Te írtad, még legalább 150 ilyet! :)

Persze, amikor sétáltam ki az állomásra, zenét is hallgattam. Ez volt a lista: 

(van pár olyan szám, ami nem a szövege miatt került bele)

Kasabian: Processed beats

Magashegyi underground: Metróhuzat

Kasabian: I.D

Muse: Bliss

Vad Fruttik: Forró nyár

Muse: Darkshines

Vad Fruttik: Rió

Muse: Undisclosed desires

A zenébe kérek mindenkit, hogy ne kössetek bele! :D

"Hideaway"

Igazából fogalmam sincs, hogy miért írok hajnali négykor blogbejegyzést. Nem mintha nem akarnék már aludni, már eleve világosodik...
Mostanság az engem körülvevő emberek kedve elég változó. Van, ahol letargikus és boldog időszakok váltakoznak, van aki csak úgy egyszerűen boldog, van aki közömbös. Magamról nem tudom mindezt eldönteni. Van amikor ez, van amikor az. Megfontolt majd szeleburdi. Magabiztos később kétségek között vergődő. Ez olyan 'idillikus" tinédzser állapot.
Nyári szünet van. És mit csinálok? Egész nap a gép előtt ülök és bámulom a monitort, semmi értelmes dolgot nem teszek, kivéve talán akkor, ha beszélgetek a barátaimmal. De se nyári munka, se egy könyv vagy valami... Pedig régen erről szólt a szünet. Most meg hova jutottunk?
Bár, attól nem tartok, hogy talán "elferdülnék". Persze, nem magam miatt, hanem a nagyszerű barátaim és a bámulatos barátom mellett. Mindig tudják, hogy mikor és mit kell mondaniuk, tenniük ahhoz, hogy felvidítsanak, vagy esetleg a helyes útra tereljenek. Szeretem őket. Sokat segítenek, legfőképpen túlélni a mindennapokat.
Persze, hogy itt a szünet, itt a kisebb-nagyobb kirándulások ideje is. Az egyik, már mondhatni rituálissá vált út a szomszéd városba vezet, a gyerekkorom színhelyére. Ugyanis itt lakik a nagymamám. (Többek között az anyám is, de ő... Hát, nem mondhatnám, hogy tartom vele a kapcsolatot.) Minden szünetben, mióta itt lakom meglátogatom, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Ő is örül, én is örülök. Persze, amennyire hasonlítunk személyiségünkben, annyira jól is tudunk veszekedni. A makacsság sosem vezet teljes békére. De persze attól imádom és imádok ott is lenni. Első ott töltött estémet mindig végigbeszélgetjük. Na jó, nem teljesen végig, de azért hajnali kettőig el szokott tartani. Aztán megint beszélgetünk, rokonokat látogatunk, visszacsöppenek  rendes életbe, ahol nagy hangsúly van a családon (ami, ha néha egy kicsit talán képmutató is, de azért a családom :D) az együtt eltöltött időn és azon, hogy ki hogyan viselkedik a másikkal. (Mondjuk azt az egyet nem értem, hogy amíg anyámmal éltem, ugyan abban a városban, mint ők, addig magasról sz*rtak a fejemre és most, hogy már nem lakok ott, és csak szünetekben látogatom meg a várost és mamát, hirtelen tök jó meg kedves lettem... Na mindegy, az Élet nagy dolgaiba én nem szólok bele.) Szeretek ott lenni mamánál, mert ilyenkor mindig annak a kislánynak érzem magam, aki voltam, mielőtt elköltöztem. Minden ismerős, az utcák, a házak, a növények, az illatok, az anyagok... Olyan lehetek, mint régen, úgy viselkedhetek, beszélhetek és senki nem szól rám végre, hogy mit és hogyan csinálok. Szeretek oda visszatérni. Mint egy búvóhely. Aminek a titkát csak én ismerem, ismerhetem, ahova más nem tartozhat úgy, ahogy én. A mesékkel, az emlékekkel és a személyekkel kötöttem kölcsönös megállapodást, hogy nem áruljuk el egymás titkait. És ez így jó. Visszatérek, ismét gyerek leszek, megfiatalodik minden, lélekben. Segít újra tiszta lappal kezdeni mindent.

És ami pont ideillik (szerintem):

Szeretem ezt a számot, nem ragozom, már hajnali fél öt van :D

Testvérek

Van egy sorozat, amit előszeretettel nézek. Nem akarom reklámozni, hogy melyik csatorna (jó, de mégis, régen a viasaton ment, most a universal channelen). A címe Testvérek. Egy családról szól (mily meglepő). Egy özvegy anya és annak 5, néhol pedig 6 gyereke. A nőt, megcsalta a férje, de csak a halála után derült ki, és mindenkinek el kell kezdeni most már ténylegesen egyedül élnie az életét. Persze, a testvérek próbálják egymást segíteni, bár néha ez a segítség valahogy jobban rombol, mintha hagyták volna az egészet. (bővebben - bár azért nem túlságosan az: http://hu.wikipedia.org/wiki/Testv%C3%A9rek_(telev%C3%ADzi%C3%B3s_sorozat) )
Szeretem, azért, mert így egy kis betekintést nyerek egy "igazi" család életébe. Jó, akkor most jönne az a rész, amikor siránkozok amiatt, hogy nekem ez nem adatott meg, és hogy mennyire szörnyű ez így, hogy az anyám úgy tűnik nem törődik velem, a testvéreimet alig látom párszor egy évben, és hogy van egy nevelőanyám.
De, egy ideje már nem is nagyon izgat. Az a helyzet, hogy majdnem 4 év alatt beletörődtem. Legalábbis ezt érzem. Csak aztán mindig vannak olyan pillanatok, megjegyzések, vagy csak egy cetlire írt mondat, ami újra eszembe juttatja, hogy mit veszítettem el.
Így volt ez tegnap este is. Éppen lefeküdtem, és elkezdtem a szokásos esti zenehallgatást, amikor fel akartam írni egy jegyzetet a mai napra a telefon naptárába. És akkor láttam meg. Ma van az idősebbik öcsém szülinapja. Nem nagy dolog, de én még is úgy éreztem, hogy megállt a világ, és egy pillanatig megint 9 évesnek képzeltem magam. És rájöttem, hogy mennyire hiányzik. Nem csak ő, hanem a másik két testvérem is. Ilyenkor egy kicsit megreped a nemtörődömség fala, és legszívesebben sírnék. Tettem is.
Ezért utálom néha az időpontokat, évfordulókat. Mert ha valami "rossz" kapcsolódik hozzá, akkor újra meg újra átélem, igaz, csak a töredékét és azt is minden évben egyre halványabban, de mégis átérzem.
Már előre tartok a június 20-tól... Akkor lesz négy éve, hogy szinte mindent kezdhettem elölről, és elveszítettem az addigi életem.

Ismertető az elmúlt pár hónapról...

Huhh.. Hát ide is megérkeztem, néhány hónapos csúszás után. Ez van akkor, ha az ember 11-es, sok a tanulnivalója, jó néhányan lefoglalják és persze őrjítően lusta :)
Ez alatt a több mint fél év alatt, annyi minden történt... Még felsorolni is nehéz lenne, és nem is emlékszem már... Mondjuk, egyetlen egy hiteles forrás lehetne, de ugyan, kit érdekelne több oldalnyi maszlag? :)
A leglényegesebbek: nyári szünet első napja. A várva-várt időpontok egyike. Elég sz*r év volt, legalábbis a tanulás mennyiségét tekintve. Meg persze, ha folyton elvonják a figyelmedet. De, végül is, annyira nem panaszkodhatom, a 4,5-ös átlag nem annyira rossz. Az osztálytársakért pedig külön megéri :) Csak most furcsa... 10 hónapon keresztül, szinte minden hétköznap az órára keltem, bementem a suliba, végigültem a tanórákat, közben elvoltam és aztán hazajöttem, tanultam... És most nincs meg ez az állandóság a napjaimban. Na, nem mintha az iskola annyira hiányozna, (jó, talán egy kicsit :D) de a barátok annál inkább. Vagyis... Bármikor találkozhatom velük, de mégis úgy teljesebb volt.
A következő fontos dolog... Áh, már nem is tudom, mi lenne az. Persze, egyen kívül.
Naszóval... Nem kell éljenezni, mert ez egy teljesen természetes és mindennapos dolog. Van egy barátom. Barát alatt persze azt értem, hogy pasi. Remélem egyszer erre jár, és elolvassa a sok hülyeségem :) (ahogy már a twitteremnél megtette...) Hát, hmm.. Hogy is mondjam... Elég sokáig tartott meggyőzni, az igazamról (mert persze a nőknek mindig igazuk van) de sikerült. És azt hiszem, hogy most elmondhatom magamról, hogy én vagyok a világ egyik (hanem a legboldogabb) embere. Most nem akarom ecsetelni a kapcsolatot, gondolom senki sem kíváncsi a "nyálas részletekre" és még a végén mindenki azt hinné, hogy egy elvakult, rózsaszín ködben fürdő kis csitriről van szó.
Pedig nem. Azt hiszem, elég felnőtt módon látjuk és kezeljük a kapcsolatunkat. Idegőrlő dolog csak egy van, mégpedig több mint 200 kilométer... Jó, ilyenkor persze azzal jön mindenki, hogy nem vagyok normális, ilyen fiatalon egy távkapcsolatba belevágni, és ahogy azt nevelőanyám régebben már egy párszor a tudtomra adta, miért nem keresek valaki közelebbit... Erre az a mottóm, hogy inkább a "minőség", mint a "mennyiség". Vannak dolgok, amiket bizonyos emberek sosem értenek meg. Mint nevelőanyám engem, vagy én őt. Ezzel együtt kell élni.
Ennyit a nagy, fejtegetős és csodálatos blogbejegyzésről. Nem lett valami hű de szuper. De, ez csak egy összefoglaló volt, sok üres, fehér folttal :)

....

Mostanában sokat gondolkodok arról, hogy hogyan lehetnek egyes emberek olyan nagy befolyással az életünkre...Úgy, hogy az illető nem is tud róla... És neked mégis róla szól a nappalod, az éjszakád, teljesen megzavarodsz tőle, de szeretnéd és akarod is tovább ezt a feszültséget, mert úgy érzed, ezek azok a dolgok, amik elválasztják egymástól a közönyös napokat az "édes" pillanatoktól.... Ezekre a kis szösszenetekre vágysz minden egyes percben, majd amikor végre megkapod, akkor egy ideig boldog vagy, aztán kezdődik az egész mókuskerék elölről.

Aztán, egyszercsak valami okból kifolyólag vége van az egész befolyásnak. Ami talán nem is volt befolyás, inkább csak te tartottad túl fontosnak. Lehet, hogy nem volt a legtanácsosabb, mert így engedted fenekesen felforgatni az eddigi életedet. De nem mondhatod azt teljes meggyőződéssel, hogy nem élvezted. Mert nagyon jó lehetett a folytonos érzelmi feszültség, de akkor is vége lett.
És amikor vége lett... Olyan volt, mintha majdnem egy idegen emberrel beszélnék tovább... Nem érzel ilyenkor semmit, csak az ürességet. És amikor már te nem akarsz vele beszélni, akkor persze rögtön ő keres téged. És nem mondhatod azt neki, hogy bocsi, de most nincs kedvem hozzád, amikor eddig te akartál vele folyton beszélni...
És persze a "jelek" hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak egy sima ismeretségnek gondold az egészet.
Elég csúnya játékokat játszik néha a sors... Elhiteti veled, hogy igaz az, amit gondolsz, és még biztosítja is neked különböző dolgokkal, hogy igen, biztos  hogy úgy van, ahogy gondolod... És a végén kiderül, hogy te néztél be mindent, és semmi sem úgy van, ahogy azt elmúlt időben gondoltad.
Szívás, én mondom, főleg amikor lehull a lepel a "színdarabról", és megtudod, hogy valójában hogy is állnak a dolgok.
Persze, a legrosszabb az egészben az, hogy amikor túljutsz a kezdeti mélyponton, újra erősödik benned az érzés, hogy ha lenne rá lehetőség, akkor örömmel visszatérnél az a kiindulási ponthoz. És a baj az, hogy ez pont velem történt meg... Csak tudnám, hogy miért velem szórakozik a sors...
Ez egy jó kérdés....