Hétfő...

Ez nem egy akármilyen hétfő.... Azt hiszem ma veszítettem el valamit... És még ráadásul nem is tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az érzést....
Az egyik legfontosabb ember a mostani napjaimban új helyre került. És nem tudom miért, de olyan mintha most fényévek választanának el minket egymástól... Pedig közelebb van mint eddig volt, de ez a tudat, hogy nincs otthon... Vagy éppen az, hogy tudom, mostantól nem tudunk úgy beszélni, hogy csak szólok neki és jön, és elmondhatok neki mindent... Ez nagyon rossz... Pedig csak koleszban van... És az az érzésem, lassan itthagy mindenki.. Ha csak képletesen is, de itthagynak... Mert eddig csak egy szavamba került, és jöttek, beszéltek velem, de mostmár nem ez lesz a helyzet. Nem én tudom befolyásolni, hogy mikor és hogyan beszélünk. És ez zavar.. Mert sajnos olyan vagyok, aki szereti, ha úgy történnek a dolgok ahogyan azt ő elképzelte. Vagy legalább valami biztos terve vagy kilátása legyen...
És mégcsak normálisan elbúcsúzni sem tudtam Tőle... Bár utálok búcsúzkodni, mert az olyan mintha valamit véglegesen lezárnék, és ezt még közelről sem fejeztem be, de nem tudtam normálisan elköszönni Tőle, vagy valami kedveset vagy biztatót mondani, hogy ne idegeskedjen, mert itt vagyok neki.... És ez egy kicsit fusztráló...
Annyira örültem amikor megismerkedtünk. Lehet nem sokan hisznek a netes barátságokban, de ez egy olyan dolog... Azt hiszem valamikor februárban kezdtünk el beszélgetni, és már az első beszélgetés alkalmával tapasztaltuk mind a ketten, hogy olyan mintha régi barátok lennénk, akik már egy ideje nem találkoztak egymással. Nagyon egy hullámhosszra kerültünk, rögtön az első beszélgetés után... És ez odáig jutott, hogy egy idő után, minden nap, amikor csak tudtunk, vagy lehetőségünk volt rá, beszélgettünk. Rájöttünk, hogy olyan ez közöttünk, mintha mindig is ismertük volna egymást.... Sőt, lassan több volt barátságnál, majdnem olyan nekem, mintha a nővérem lenne. Az egyetlen bökkenő a dologban, hogy Ő Sümegen, én meg Mezőberényben élek... Nyárra terveztünk találkozót, de amilyen a szerencsének, ez sajnos meghiúsult. De talán majd legközelebb.
Annyira nem tudtam tőle elszakadni, hogy a nyáron, míg "önkéntes száműzetésemet" töltöttem nagymamámnál, ahol nincsen internet, több 10 oldalakat írtam neki... És szerencsére ő ezt örömmel olvasta...:))
Szóval ezúton is szeretném neki megköszönni azt, hogy ezen a fél éven keresztül istápolt, és hogy még legyen nagyon sok időnk együtt:))
A másik pedig... Azt hiszem a ma az utolsó nap, hogy tisztázzam a dolgokat, de nem tudom hogyan tegyem... Vagyis azt tudom hogy hogyan, csak azt nem tudom, hogy van-e elég merszem hozzá... Na, hátha sikerül...

Az első...

Őszintén szólva, nem is tudom miért kezdtem el... Talán azért, mert elolvastam pár ismerősöm blogját, és azt mondtam "Azta! Hogy milyen jól megy nekik... Milyen sokmindent ki tudnak írni magukból!" Mert néha nekem is arra van szükségem, hogy kiírjam a dolgokat magamból...
A címről is ejtenék néhány szót... Nem éppen saját gondolat, az eredeti egyébként "Map of the problematiqe" amely a kedvenc zenekaromnak a Musenak az egyik száma. A későbbikekben biztos sok szó fog róluk esni, tekintve, hogy Ők azok, akik életet tudnak belém verni egy borzalmas nap után... Vagyis próbálnak:)
Szóval.... majd jó olvasgatást!