Huhh.. Hát ide is megérkeztem, néhány hónapos csúszás után. Ez van akkor, ha az ember 11-es, sok a tanulnivalója, jó néhányan lefoglalják és persze őrjítően lusta :)
Ez alatt a több mint fél év alatt, annyi minden történt... Még felsorolni is nehéz lenne, és nem is emlékszem már... Mondjuk, egyetlen egy hiteles forrás lehetne, de ugyan, kit érdekelne több oldalnyi maszlag? :)
A leglényegesebbek: nyári szünet első napja. A várva-várt időpontok egyike. Elég sz*r év volt, legalábbis a tanulás mennyiségét tekintve. Meg persze, ha folyton elvonják a figyelmedet. De, végül is, annyira nem panaszkodhatom, a 4,5-ös átlag nem annyira rossz. Az osztálytársakért pedig külön megéri :) Csak most furcsa... 10 hónapon keresztül, szinte minden hétköznap az órára keltem, bementem a suliba, végigültem a tanórákat, közben elvoltam és aztán hazajöttem, tanultam... És most nincs meg ez az állandóság a napjaimban. Na, nem mintha az iskola annyira hiányozna, (jó, talán egy kicsit :D) de a barátok annál inkább. Vagyis... Bármikor találkozhatom velük, de mégis úgy teljesebb volt.
A következő fontos dolog... Áh, már nem is tudom, mi lenne az. Persze, egyen kívül.
Naszóval... Nem kell éljenezni, mert ez egy teljesen természetes és mindennapos dolog. Van egy barátom. Barát alatt persze azt értem, hogy pasi. Remélem egyszer erre jár, és elolvassa a sok hülyeségem :) (ahogy már a twitteremnél megtette...) Hát, hmm.. Hogy is mondjam... Elég sokáig tartott meggyőzni, az igazamról (mert persze a nőknek mindig igazuk van) de sikerült. És azt hiszem, hogy most elmondhatom magamról, hogy én vagyok a világ egyik (hanem a legboldogabb) embere. Most nem akarom ecsetelni a kapcsolatot, gondolom senki sem kíváncsi a "nyálas részletekre" és még a végén mindenki azt hinné, hogy egy elvakult, rózsaszín ködben fürdő kis csitriről van szó.
Pedig nem. Azt hiszem, elég felnőtt módon látjuk és kezeljük a kapcsolatunkat. Idegőrlő dolog csak egy van, mégpedig több mint 200 kilométer... Jó, ilyenkor persze azzal jön mindenki, hogy nem vagyok normális, ilyen fiatalon egy távkapcsolatba belevágni, és ahogy azt nevelőanyám régebben már egy párszor a tudtomra adta, miért nem keresek valaki közelebbit... Erre az a mottóm, hogy inkább a "minőség", mint a "mennyiség". Vannak dolgok, amiket bizonyos emberek sosem értenek meg. Mint nevelőanyám engem, vagy én őt. Ezzel együtt kell élni.
Ennyit a nagy, fejtegetős és csodálatos blogbejegyzésről. Nem lett valami hű de szuper. De, ez csak egy összefoglaló volt, sok üres, fehér folttal :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése