Testvérek

Van egy sorozat, amit előszeretettel nézek. Nem akarom reklámozni, hogy melyik csatorna (jó, de mégis, régen a viasaton ment, most a universal channelen). A címe Testvérek. Egy családról szól (mily meglepő). Egy özvegy anya és annak 5, néhol pedig 6 gyereke. A nőt, megcsalta a férje, de csak a halála után derült ki, és mindenkinek el kell kezdeni most már ténylegesen egyedül élnie az életét. Persze, a testvérek próbálják egymást segíteni, bár néha ez a segítség valahogy jobban rombol, mintha hagyták volna az egészet. (bővebben - bár azért nem túlságosan az: http://hu.wikipedia.org/wiki/Testv%C3%A9rek_(telev%C3%ADzi%C3%B3s_sorozat) )
Szeretem, azért, mert így egy kis betekintést nyerek egy "igazi" család életébe. Jó, akkor most jönne az a rész, amikor siránkozok amiatt, hogy nekem ez nem adatott meg, és hogy mennyire szörnyű ez így, hogy az anyám úgy tűnik nem törődik velem, a testvéreimet alig látom párszor egy évben, és hogy van egy nevelőanyám.
De, egy ideje már nem is nagyon izgat. Az a helyzet, hogy majdnem 4 év alatt beletörődtem. Legalábbis ezt érzem. Csak aztán mindig vannak olyan pillanatok, megjegyzések, vagy csak egy cetlire írt mondat, ami újra eszembe juttatja, hogy mit veszítettem el.
Így volt ez tegnap este is. Éppen lefeküdtem, és elkezdtem a szokásos esti zenehallgatást, amikor fel akartam írni egy jegyzetet a mai napra a telefon naptárába. És akkor láttam meg. Ma van az idősebbik öcsém szülinapja. Nem nagy dolog, de én még is úgy éreztem, hogy megállt a világ, és egy pillanatig megint 9 évesnek képzeltem magam. És rájöttem, hogy mennyire hiányzik. Nem csak ő, hanem a másik két testvérem is. Ilyenkor egy kicsit megreped a nemtörődömség fala, és legszívesebben sírnék. Tettem is.
Ezért utálom néha az időpontokat, évfordulókat. Mert ha valami "rossz" kapcsolódik hozzá, akkor újra meg újra átélem, igaz, csak a töredékét és azt is minden évben egyre halványabban, de mégis átérzem.
Már előre tartok a június 20-tól... Akkor lesz négy éve, hogy szinte mindent kezdhettem elölről, és elveszítettem az addigi életem.

Ismertető az elmúlt pár hónapról...

Huhh.. Hát ide is megérkeztem, néhány hónapos csúszás után. Ez van akkor, ha az ember 11-es, sok a tanulnivalója, jó néhányan lefoglalják és persze őrjítően lusta :)
Ez alatt a több mint fél év alatt, annyi minden történt... Még felsorolni is nehéz lenne, és nem is emlékszem már... Mondjuk, egyetlen egy hiteles forrás lehetne, de ugyan, kit érdekelne több oldalnyi maszlag? :)
A leglényegesebbek: nyári szünet első napja. A várva-várt időpontok egyike. Elég sz*r év volt, legalábbis a tanulás mennyiségét tekintve. Meg persze, ha folyton elvonják a figyelmedet. De, végül is, annyira nem panaszkodhatom, a 4,5-ös átlag nem annyira rossz. Az osztálytársakért pedig külön megéri :) Csak most furcsa... 10 hónapon keresztül, szinte minden hétköznap az órára keltem, bementem a suliba, végigültem a tanórákat, közben elvoltam és aztán hazajöttem, tanultam... És most nincs meg ez az állandóság a napjaimban. Na, nem mintha az iskola annyira hiányozna, (jó, talán egy kicsit :D) de a barátok annál inkább. Vagyis... Bármikor találkozhatom velük, de mégis úgy teljesebb volt.
A következő fontos dolog... Áh, már nem is tudom, mi lenne az. Persze, egyen kívül.
Naszóval... Nem kell éljenezni, mert ez egy teljesen természetes és mindennapos dolog. Van egy barátom. Barát alatt persze azt értem, hogy pasi. Remélem egyszer erre jár, és elolvassa a sok hülyeségem :) (ahogy már a twitteremnél megtette...) Hát, hmm.. Hogy is mondjam... Elég sokáig tartott meggyőzni, az igazamról (mert persze a nőknek mindig igazuk van) de sikerült. És azt hiszem, hogy most elmondhatom magamról, hogy én vagyok a világ egyik (hanem a legboldogabb) embere. Most nem akarom ecsetelni a kapcsolatot, gondolom senki sem kíváncsi a "nyálas részletekre" és még a végén mindenki azt hinné, hogy egy elvakult, rózsaszín ködben fürdő kis csitriről van szó.
Pedig nem. Azt hiszem, elég felnőtt módon látjuk és kezeljük a kapcsolatunkat. Idegőrlő dolog csak egy van, mégpedig több mint 200 kilométer... Jó, ilyenkor persze azzal jön mindenki, hogy nem vagyok normális, ilyen fiatalon egy távkapcsolatba belevágni, és ahogy azt nevelőanyám régebben már egy párszor a tudtomra adta, miért nem keresek valaki közelebbit... Erre az a mottóm, hogy inkább a "minőség", mint a "mennyiség". Vannak dolgok, amiket bizonyos emberek sosem értenek meg. Mint nevelőanyám engem, vagy én őt. Ezzel együtt kell élni.
Ennyit a nagy, fejtegetős és csodálatos blogbejegyzésről. Nem lett valami hű de szuper. De, ez csak egy összefoglaló volt, sok üres, fehér folttal :)