....

Mostanában sokat gondolkodok arról, hogy hogyan lehetnek egyes emberek olyan nagy befolyással az életünkre...Úgy, hogy az illető nem is tud róla... És neked mégis róla szól a nappalod, az éjszakád, teljesen megzavarodsz tőle, de szeretnéd és akarod is tovább ezt a feszültséget, mert úgy érzed, ezek azok a dolgok, amik elválasztják egymástól a közönyös napokat az "édes" pillanatoktól.... Ezekre a kis szösszenetekre vágysz minden egyes percben, majd amikor végre megkapod, akkor egy ideig boldog vagy, aztán kezdődik az egész mókuskerék elölről.

Aztán, egyszercsak valami okból kifolyólag vége van az egész befolyásnak. Ami talán nem is volt befolyás, inkább csak te tartottad túl fontosnak. Lehet, hogy nem volt a legtanácsosabb, mert így engedted fenekesen felforgatni az eddigi életedet. De nem mondhatod azt teljes meggyőződéssel, hogy nem élvezted. Mert nagyon jó lehetett a folytonos érzelmi feszültség, de akkor is vége lett.
És amikor vége lett... Olyan volt, mintha majdnem egy idegen emberrel beszélnék tovább... Nem érzel ilyenkor semmit, csak az ürességet. És amikor már te nem akarsz vele beszélni, akkor persze rögtön ő keres téged. És nem mondhatod azt neki, hogy bocsi, de most nincs kedvem hozzád, amikor eddig te akartál vele folyton beszélni...
És persze a "jelek" hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak egy sima ismeretségnek gondold az egészet.
Elég csúnya játékokat játszik néha a sors... Elhiteti veled, hogy igaz az, amit gondolsz, és még biztosítja is neked különböző dolgokkal, hogy igen, biztos  hogy úgy van, ahogy gondolod... És a végén kiderül, hogy te néztél be mindent, és semmi sem úgy van, ahogy azt elmúlt időben gondoltad.
Szívás, én mondom, főleg amikor lehull a lepel a "színdarabról", és megtudod, hogy valójában hogy is állnak a dolgok.
Persze, a legrosszabb az egészben az, hogy amikor túljutsz a kezdeti mélyponton, újra erősödik benned az érzés, hogy ha lenne rá lehetőség, akkor örömmel visszatérnél az a kiindulási ponthoz. És a baj az, hogy ez pont velem történt meg... Csak tudnám, hogy miért velem szórakozik a sors...
Ez egy jó kérdés....

Mosoly....

Fogalmam sincs mitől van az utóbbi pár napban jókedvem.... Vagyis lehet, hogy van, de az nem lehet... Mert az szerintem túl kevés hozzá:)
Tényleg... tegnap volt az iskola első napja, és inkább a nyárt kéne siratni, de semmi... Sőt azt hiszem már egy jó ideje nem nevettem ennyit egy nap... Lehet az is benne volt, hogy találkoztam emberekkel... Mert az egész nyáriszünetemet a nagymamámnál töltöttem, lustaságom pedig olyan nagy volt, hogy még nagyon elmenni sem volt kedvem otthonról... Meg az is közrejátszott, hogy abban a városban már csak 3 olyan ember van, akikkel szívesen találkozok és a barátaimnak tekintem őket.
Nagyon jó volt ismét találkozni az osztályommal... Olyan volt, mintha nem is 2 hónap, hanem csak egy hét telt volna el... A sok ismerős arc... Tényleg nagyon sokat nevettem:)
Nem tudom mi hozta, de remélem nem csak átmeneti ez a dolog, hanem már javulás:) Annyira jó vagyis inkább érdekes volt tegnap este látni a tükörben, hogy van élet a szememben, hogy a nevetéstől kipirult egy kicsit az arcom.... Igazi újdonság. Meg látni ahogy csillog a szemem... Lassan teljesen olyan, mintha az utóbbi pár hónapban nem is én lettem volna.. Mintha csak kivülről és egészen távolról figyeltem volna a velem és körülöttem történő dolgokat. Ez most vagy javult, vagy nem tudom mi van, de örülök neki, hogy végre van valami változás... Valami jó.
Kíváncsi vagyok, meddig is fog tartani... Remélem jó sokáig:)

Hétfő...

Ez nem egy akármilyen hétfő.... Azt hiszem ma veszítettem el valamit... És még ráadásul nem is tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az érzést....
Az egyik legfontosabb ember a mostani napjaimban új helyre került. És nem tudom miért, de olyan mintha most fényévek választanának el minket egymástól... Pedig közelebb van mint eddig volt, de ez a tudat, hogy nincs otthon... Vagy éppen az, hogy tudom, mostantól nem tudunk úgy beszélni, hogy csak szólok neki és jön, és elmondhatok neki mindent... Ez nagyon rossz... Pedig csak koleszban van... És az az érzésem, lassan itthagy mindenki.. Ha csak képletesen is, de itthagynak... Mert eddig csak egy szavamba került, és jöttek, beszéltek velem, de mostmár nem ez lesz a helyzet. Nem én tudom befolyásolni, hogy mikor és hogyan beszélünk. És ez zavar.. Mert sajnos olyan vagyok, aki szereti, ha úgy történnek a dolgok ahogyan azt ő elképzelte. Vagy legalább valami biztos terve vagy kilátása legyen...
És mégcsak normálisan elbúcsúzni sem tudtam Tőle... Bár utálok búcsúzkodni, mert az olyan mintha valamit véglegesen lezárnék, és ezt még közelről sem fejeztem be, de nem tudtam normálisan elköszönni Tőle, vagy valami kedveset vagy biztatót mondani, hogy ne idegeskedjen, mert itt vagyok neki.... És ez egy kicsit fusztráló...
Annyira örültem amikor megismerkedtünk. Lehet nem sokan hisznek a netes barátságokban, de ez egy olyan dolog... Azt hiszem valamikor februárban kezdtünk el beszélgetni, és már az első beszélgetés alkalmával tapasztaltuk mind a ketten, hogy olyan mintha régi barátok lennénk, akik már egy ideje nem találkoztak egymással. Nagyon egy hullámhosszra kerültünk, rögtön az első beszélgetés után... És ez odáig jutott, hogy egy idő után, minden nap, amikor csak tudtunk, vagy lehetőségünk volt rá, beszélgettünk. Rájöttünk, hogy olyan ez közöttünk, mintha mindig is ismertük volna egymást.... Sőt, lassan több volt barátságnál, majdnem olyan nekem, mintha a nővérem lenne. Az egyetlen bökkenő a dologban, hogy Ő Sümegen, én meg Mezőberényben élek... Nyárra terveztünk találkozót, de amilyen a szerencsének, ez sajnos meghiúsult. De talán majd legközelebb.
Annyira nem tudtam tőle elszakadni, hogy a nyáron, míg "önkéntes száműzetésemet" töltöttem nagymamámnál, ahol nincsen internet, több 10 oldalakat írtam neki... És szerencsére ő ezt örömmel olvasta...:))
Szóval ezúton is szeretném neki megköszönni azt, hogy ezen a fél éven keresztül istápolt, és hogy még legyen nagyon sok időnk együtt:))
A másik pedig... Azt hiszem a ma az utolsó nap, hogy tisztázzam a dolgokat, de nem tudom hogyan tegyem... Vagyis azt tudom hogy hogyan, csak azt nem tudom, hogy van-e elég merszem hozzá... Na, hátha sikerül...

Az első...

Őszintén szólva, nem is tudom miért kezdtem el... Talán azért, mert elolvastam pár ismerősöm blogját, és azt mondtam "Azta! Hogy milyen jól megy nekik... Milyen sokmindent ki tudnak írni magukból!" Mert néha nekem is arra van szükségem, hogy kiírjam a dolgokat magamból...
A címről is ejtenék néhány szót... Nem éppen saját gondolat, az eredeti egyébként "Map of the problematiqe" amely a kedvenc zenekaromnak a Musenak az egyik száma. A későbbikekben biztos sok szó fog róluk esni, tekintve, hogy Ők azok, akik életet tudnak belém verni egy borzalmas nap után... Vagyis próbálnak:)
Szóval.... majd jó olvasgatást!