"Hideaway"

Igazából fogalmam sincs, hogy miért írok hajnali négykor blogbejegyzést. Nem mintha nem akarnék már aludni, már eleve világosodik...
Mostanság az engem körülvevő emberek kedve elég változó. Van, ahol letargikus és boldog időszakok váltakoznak, van aki csak úgy egyszerűen boldog, van aki közömbös. Magamról nem tudom mindezt eldönteni. Van amikor ez, van amikor az. Megfontolt majd szeleburdi. Magabiztos később kétségek között vergődő. Ez olyan 'idillikus" tinédzser állapot.
Nyári szünet van. És mit csinálok? Egész nap a gép előtt ülök és bámulom a monitort, semmi értelmes dolgot nem teszek, kivéve talán akkor, ha beszélgetek a barátaimmal. De se nyári munka, se egy könyv vagy valami... Pedig régen erről szólt a szünet. Most meg hova jutottunk?
Bár, attól nem tartok, hogy talán "elferdülnék". Persze, nem magam miatt, hanem a nagyszerű barátaim és a bámulatos barátom mellett. Mindig tudják, hogy mikor és mit kell mondaniuk, tenniük ahhoz, hogy felvidítsanak, vagy esetleg a helyes útra tereljenek. Szeretem őket. Sokat segítenek, legfőképpen túlélni a mindennapokat.
Persze, hogy itt a szünet, itt a kisebb-nagyobb kirándulások ideje is. Az egyik, már mondhatni rituálissá vált út a szomszéd városba vezet, a gyerekkorom színhelyére. Ugyanis itt lakik a nagymamám. (Többek között az anyám is, de ő... Hát, nem mondhatnám, hogy tartom vele a kapcsolatot.) Minden szünetben, mióta itt lakom meglátogatom, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Ő is örül, én is örülök. Persze, amennyire hasonlítunk személyiségünkben, annyira jól is tudunk veszekedni. A makacsság sosem vezet teljes békére. De persze attól imádom és imádok ott is lenni. Első ott töltött estémet mindig végigbeszélgetjük. Na jó, nem teljesen végig, de azért hajnali kettőig el szokott tartani. Aztán megint beszélgetünk, rokonokat látogatunk, visszacsöppenek  rendes életbe, ahol nagy hangsúly van a családon (ami, ha néha egy kicsit talán képmutató is, de azért a családom :D) az együtt eltöltött időn és azon, hogy ki hogyan viselkedik a másikkal. (Mondjuk azt az egyet nem értem, hogy amíg anyámmal éltem, ugyan abban a városban, mint ők, addig magasról sz*rtak a fejemre és most, hogy már nem lakok ott, és csak szünetekben látogatom meg a várost és mamát, hirtelen tök jó meg kedves lettem... Na mindegy, az Élet nagy dolgaiba én nem szólok bele.) Szeretek ott lenni mamánál, mert ilyenkor mindig annak a kislánynak érzem magam, aki voltam, mielőtt elköltöztem. Minden ismerős, az utcák, a házak, a növények, az illatok, az anyagok... Olyan lehetek, mint régen, úgy viselkedhetek, beszélhetek és senki nem szól rám végre, hogy mit és hogyan csinálok. Szeretek oda visszatérni. Mint egy búvóhely. Aminek a titkát csak én ismerem, ismerhetem, ahova más nem tartozhat úgy, ahogy én. A mesékkel, az emlékekkel és a személyekkel kötöttem kölcsönös megállapodást, hogy nem áruljuk el egymás titkait. És ez így jó. Visszatérek, ismét gyerek leszek, megfiatalodik minden, lélekben. Segít újra tiszta lappal kezdeni mindent.

És ami pont ideillik (szerintem):

Szeretem ezt a számot, nem ragozom, már hajnali fél öt van :D